„Anita Blake
visszatér! A város legdögösebb vámpírvadászának és halottkeltőjének még mindig
nincs pasija, de problémája annál több. Először visszautasítja egy gazdag és
befolyásos üzletember felkérését, hogy támasszon fel egy háromszáz éves
holttestet. Nagy hiba. Aztán magára haragítja a valaha élt egyik leghatalmasabb
vudu papnőt. Ez még nagyobb hibának bizonyul. Ha mindez nem lenne elég, Anita
belekeveredik egy véres gyilkosságsorozatba is, melynek titokzatos elkövetője a
békés kertvárosokban lakó családokat veszi célba. Lehet, hogy minden mindennel
összefügg? Anitának minél előbb meg kell oldania a rejtélyt, ha nem akar újabb
ártatlan áldozatokat. És kénytelen ellenállni a város új vámpírura, Jean-Claude
csábításának is, különben mindörökre búcsút mondhat a lelkének.”
Annak ellenére, hogy a Bűnös vágyak alulmúlta a várakozásaimat, valami mégis arra késztetett, hogy ne várjak sokat a második rész elkezdésével, és most, hogy befejeztem a Nevető holttestet, kijelenthetem, hogy egyre jobban tetszik nekem ez a sorozat.
Nem sokkal azután, hogy
Anita Blake megölte a Nikolaost, valaki, vagy valami családokat kezd gyilkolni
Saint Louisban. A lény cafatokra tépi áldozatait, és hősnőnk tanácstalan,
nyomozásba kezd, hogy segítse a rendőrség munkáját. Így keresik fel
kollégájával, Mannyvel Dominga Salvadort, egy nagyhatalmú vudu papnőt, aki
eszelős terveivel komoly fejfájást okoz Anitának. Mindez még nem lenne elég,
hősnőnket egy különös, gazdag férfi is megkeresi, aki hatalmas összeget
hajlandó fizetni egy zombi életre keltéséért, igen ám, de ehhez emberáldozatra
lenne szükség. Emiatt Anita visszautasítja a megbízást, de a férfi egyre
erőszakosabb lesz. Ezek tetejébe hősnőnk és Jean-Claude kapcsolata is egyre
bonyolultabbá válik, hiszen az újdonsült vámpírúr nem győzi elégszer emlékeztetni
Anitát a „szolgaságára”.
A Nevető holttest talán
még véresebbre sikerült az első résznél, a gyilkossági helyszínek leírásánál az
írónő különösen részletes, nem finomkodik, bár eddig sem tette. Ebben a
kötetben közelebbről megismerkedünk egy új „embertípussal”, a vudu papnőkkel,
méghozzá Dominga Salvador karakterén keresztül, aki egy elég megszállott,
beteges nő, és őrült terveibe Anitát is be akarja vonni. Ennek a vudu
főpapnőnek különösen nagy hatalma van, mindenféle szörnyűségre képes, és nem fogja
vissza magát. Itt kiemelnék egy pár sort, ami különösen megragadott engem:
„Persze, csak mert ő volt a legveszedelmesebb vudu
papnő, akivel valaha találkoztam, még nem jelentette azt, hogy nem volt egyben
jó nagymama is. Az emberek ritkán egyfélék. Hitler is szerette a kutyákat.”
Ez a néhány mondat
szerintem elgondolkodtató, megmosolyogtató és nagyon igaz. Habár azt nem tudom,
hogy Hitler valóban szerette-e a kutyákat, és soha nem is gondolkoztam el
rajta.
Anitát kezdem jobban
megkedvelni, már jobban ki van emelve a bátorsága, és érthetőbb az is, hogy
mitől van olyan különleges hatalma, ami őt a Hóhérrá teszi. Hősnőnk továbbra is
nagyon szellemes, szabad szájú, és a legszorultabb helyzetekben is feltalálja
magát, legyen az két fegyveres férfi, vagy egy óriási, több darabból
összeragasztott szörny. A Ronnies jeleneteket szeretem, azokban szinte mindig
történik valami izgalmas, de a Catherine-nel való barátság az kicsit úgy tűnik,
mintha csak úgy lógna a levegőben, mintha csak annyi célja lett volna, hogy
„elindítsa” az első részt, amúgy egy kifelejthető dolog.
Edwardot hiányoltam, de
kárpótolt érte Jean-Claude, aki szerintem nagyon aranyos, ahogy a „szolgaság”
előnyeit próbálja megvilágítani Anita előtt. J
Összességében nekem ez a
rész jobban tetszett, mint az első, főleg a végkifejlet, annak ellenére, hogy
nem volt kiszámíthatatlan és csavaros, az írónő szerintem nagyon szépen
összefűzte a szálakat, és emlékezetessé tette vele az egész történetet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése