Suzanne Collins - Futótűz

Az Éhezők Viadala trilógia második kötete a Futótűz című könyv. Hőseink, Peeta és Katniss megnyerték a viadalt, a Kapitólium lakói rajonganak értük, a családjaik nem éheznek, az életük gondtalan. Legalábbis így kellene lennie. Katniss nem élvezheti a felhőtlen boldogságot, ugyanis kiderül, Snow elnök iszonyú  dühös, amiért hősnőnk a mérgező bogyókkal kijátszotta a Viadal egyik szabályát: csak egy győztes lehet. Katnissnek ezért be kell bizonyítani, hogy ő csak egy naiv kislány, akinek a szerelem elvette az eszét, nem akart ő lázadni. Ugyanis amit tett, lázadásnak számít, amit kegyetlenül megtorolnak. Már nem csak ő és Peeta vannak veszélyben, hanem a családjaik, sőt, még Gale is. Katnissnek két feladata van a győzelmi körúton (amikor egész Panemet beutazzák): nagyon-nagyon szerelmesnek lenni Peetába, és lecsitítani a lázadozó tömeget. A körzetek ugyanis ébredeznek, felkelések robbannak ki itt-ott, egyre többen szállnak szembe a Kapitólium uralma ellen.

Katniss és Peeta közelebb kerülnek egymáshoz a győzelmi körúton (előtte hónapokig nem is beszéltek), és Haymitch szembesíti hősnőnket azzal, hogy küldetése, miszerint szerelmesnek kell lennie Peetában, egy életre szól. A hatás kedvéért még az eljegyzést is bejelentik, de Snow elnök nem elégedett, részt kell venniük a hetvenötödik Éhezők Viadalán, a harmadik Nagy Mészárláson, ahol a korábbi győzteseknek kell egymással élet-halál harcot vívniuk. Katnissnek egyetlen célja, miután a Snow elnök által rábízott feladatot nem teljesítette, hogy megmentse Peetát, bármi áron. Viszonozni akarja a fiúnak azt, amit érte tett, mindenről lemond érte.
 

Az igaz, hogy ez "csak" egy köztes rész az első és a harmadik kötet között, nem feltétlenül viszi előre az eseményeket, de remek átvezető. Az írónő szerintem igazán meglepte az olvasókat ezzel a Nagy Mészárlással, és több részletet is felvillant előttünk, amiből a folytatást is ki lehet következtetni. Megismerünk több szereplőt, korábbi győzteseket, régi és új barátokat, és gyakran összeszorul a szívünk egy-egy karakter sorsa hallatán. Nem hagyja hidegen az olvasót ez a könyv sem, sokszor igazán kegyetlen, és egyben szeretettel teli.

A Futótűz is elgondolkodtató kérdéseket vet fel: Meddig érdemes küzdeni az életért? Hol van az a pont, amin túl jobb meghalni? Mi lehet rosszabb a halálnál? 

A nagy érzelmi vívódásokat hiányoltam ebben a részben is, például: amikor Katniss nem búcsúzhatott el a családjától, pedig tudta, hogy soha többé nem láthatja őket. Nem vártam tőle hisztérikus rohamokat, de azért nem olyan egyszerű elengedni azokat az embereket, akiket a legjobban szeretünk. Nem egyszerű megbírkózni azzal sem, hogy oké, most megyek meghalni. Na jó, most eléggé leegyszerűsítettem a dolgokat, azért Katniss érzelmileg fejlettebb egy fatuskónál. A szerelmi vívódás viszont hiteles. Hősnőnk igazából még egyik fiúba sem szerelmes, Gale-re nem nézett úgy sosem, Peetával való kapcsolata pedig egy az egyben színjátékra épül. Ezekkel reálisan van megjelenítve az, hogy Katniss nem tudja eldönteni, kit válasszon, illetve, hogy megszökjön-e, vagy maradjon és felkelést robbantson ki.

Ha már az előző bejegyzésemben kimaradt, most részletesebben írnék Katniss jelleméről, és arról, hogy én mit gondolok róla. Hősnőnk korán elveszítette édesapját, és a család fenntartójává kellett válnia, ugyanis édesanyja depresszióba zuhant. Ez mély nyomot hagyott Katniss jellemén: határozott, mindig próbál erős maradni, nagyon ritkán sír. Néha egy kicsit érzéketlennek tűnik, az idő megedzette a lelkét. Azt nem tagadhatjuk, hogy van vér a pucájában, ha meg is retten valamitől, megpróbálja legyőzni félelmét. Jól kidolgozott karakter, szerethető is, de néha nem látja a fától az erdőt. Nemigazán érez együtt az emberekkel, egy-egy pillanat erejéig gondolkodik el például Cecilia, a háromgyermekes anyuka sorsán, akit első nap megölnek az arénában. De igazából már megőrült volna, ha mindenbe nagyon beleéli magát, és ő maga is kijelenti, a Viadalt nem nyerheti meg egy tisztességes ember (valami ilyesmit mond), aki például nem mer gyilkolni.
 

Collins továbbra is szépen fogalmaz, de egyszerűen; nem bonyolítja túl a dolgokat, végtére is egy tizenhét éves lány szemén keresztül nézzük a világot. A tájak szépek és változatosak, tudott újat mutatni az írónő az első rész után, és az Aréna megalkotásában is nagyon kreatív volt.

Nekem ez a rész is nagyon tetszett, izgalmas volt a cselekmény, még a részletek és az apróbb események is lekötötték a figyelmemet.

Suzanne Collins - Az éhezők viadala

A film körüli felhajtás ösztönzött arra, hogy elolvassam majd valamikor az Éhezők viadala című könyvet. Erre nemrégiben sort is kerítettem, s a könyv elolvasása után a filmet is megnéztem. Azzal nem értek egyet, hogy ez lenne "2012 filmes szenzációja", de a könyv igazán jóra sikerült. Collins egy jövőbeli világot tár elénk, melyben a múlt lázadóit büntetik. Hősnőnk, Katniss Everdeen Panemben, ezen belül a tizenkettedik körzetben él. Mindennapjai az éhenhalás elleni küzdelemről, a mindennapi betevő megszerzéséről szólnak. Barátjával, Gale-lel együtt vadásznak (ami szigorúan tilos), és zsákmányaikat eladják, elcserélik illetve elfogyasztják, így el tudják látni családjaikat. Katnissnek húgáról, Primről, és édesanyjáról kell gondkoskodnia. Ám egy napon minden megváltozik, ugyanis hősnőnknek részt kell vennie az Éhezők Viadalán, ami lényegében arról szól, hogy fiatalok (gyakran gyerekek) ölik meg egymást, és a viadal végére egy győztes marad. Minden körzet két kiválasztottat küld a viadalra, ez felel meg a büntetésnek, amit a Kapitólium kiszabott rájuk. Mindez nem elég, a Kapitólium hatalmas felhajtást csap az esemény körül, tévéműsort készítenek belőle, amit minden polgárnak néznie kell. A kapilóliumiak élvezik is a műsort, fogadásokat kötnek, hiszen nem az ők gyerekeik mészárlását kell végignézniük.

Az erőszak egy szokatlan megvilágításba kerül, ugyanis gyerekek mészárolják le egymást, durva akciófilmekben tapasztalt különös kegyetlenséggel, ami talán egy kicsit el lett bagatelizálva. Vannak kiválasztottak(hivatásosaknak nevezik őket), akiket már kicsi koruk óta a viadalon való részvételre készítenek, mind fizikailag, mind lelkileg. Nos, ez már önmagában véve elég borzasztó, de ilyesmire emlékezhetünk az ókori Spárta történetéből is. A legtöbb kiválasztottnak azonban egy halálos ítélettel egyenlő a viadalon való részvétel, nagy részük alultáplált, egyáltalán nincsenek felkészülve ilyen megpróbáltatásokra. Katniss is ehhez a "táborhoz" tartozik, ennek ellenére látszólag nemigazán viseli meg a gyilkolás. (A második és harmadik rész érzelmi kidolgozottságát most hagyjuk.) Egy átlagos ember becsavarodna attól (szerintem), ha olyasmiket kellene kiállnia, mint Katnissnek, ő azonban nem is nagyon gondolkodik el azon, hogy például bezúzzák előtte egy lány koponyáját, vagy leszúrnak egy fiút, neeem, de egy vérző, gennyes sebtől rosszul van. Meg van magyarázva a dolog, de nem túl hiteles, legalábbis számomra.

Az izgalom azonban kárpótol a hiányosságok miatt: az alapötlet nagyon tetszik, magával ragadott a történet, részletes a világ- és a karakterkidolgozás, a leírások élethűen lefestik a tájat, és komoly tartalom is van mögötte.

Az írónő elgondolkodtat bennünket: mit is jelent valójában a fejlett civilizáció és a barbárság? Hiszen a Kapitóliumban mindenféle modern eszközöket használnak, bármilyen étel elkészül másorpercek alatt, határtalan a pazarlás, míg sok körzetben szörnyű nyomor uralkodik, emberek halnak éhen. Mégis a Kapitólium az, aki tréfát űz az erőszakból, és az ott élők bele sem gondolnak abba, hogy mit művelnek, mindenkinek az a normális, ami van (pedig ezek még nincsenek is elbutítva, mint Scott Westerfeldnél). Szóval igencsak érdekes ez a szembeállítás.

A karakterek közül elsőként Peetát emelném ki, aki Katniss mellett a tizenkettedik körzet másik kiválasztottja. Az ő nevéről nekem a gyros pita  jut eszembe :), de ez az én hibám. Peeta egy izgalmas karakter, ügyesen taktikázik, nem mindig tudjuk, hogy valójában mi is a célja, de azért sokszor olvashatunk egyértelmű utalásokat is. Megható a története, érzékeny lélek, de nem nyámnyila. A viadal során szeretne önmaga maradni, nem akar a Kapitólium kellékévé válni.

A többi szereplő jellemvonásait nem is részletezném, egyedül Catot emelném még ki, aki az egyik hivatásos kiválasztott. Az ő karakterét a film ragadta meg nagyon jól, hozzáadott egy kis pluszt, amitől a gyilkológépet megsajnáljuk, és ami fontosabb, elgondolkodunk a sorsán. Hiszen hiába nyernek legtöbbször a hivatásosak a viadalon, hiába kapnak megfelelő felkészítést, üres az életük, csak az erőszak tölti ki, nem pedig a szeretet. A kegyetlenség számukra nem választás, hanem kötelesség, egész életükben.

A kiválasztott, aki megnyeri a viadalt, kap egy házat, illetve a körzete ellátása egy évig biztosítva van.

"Életben tudsz maradni egy olyan vadonban, ahol mindenki az életedre tör?" Ez olvasható a könyv hátulján, és valljuk be, igazán figyelemfelkető a kérdés. De szerintem elgondolkodhatunk azon is, hogy emberek tudnánk-e maradni egy ilyen környezetben? Mennyire uralkodna el rajtunk az erőszak, miközben hideg fejjel kell gondolkodnunk?

 

Mivel már megnéztem a filmet, arról is írnék egy keveset. A történetet jól összefoglalta, de vannak hiányosságok, amik miatt nem lehet átlátni az egész világot. A kapitóliumi emberek tetszettek, de elég komolytalan lett a kinézetük, engem a Kalaposra emlékeztettek, akit Johnny Depp alakított az Alíz Csodaországban.

 

Összességében tetszett a történet, a többi részéről is szándékozom idővel írni.

 

 

Becca Fitzpatrick - Crescendo

A Crescendo című könyv a Csitt, csittnek a folytatása, ami ugyebár úgy ért véget, hogy Folt "megmentette" Nora életét, és így a lány őrangyala lett. Hőseink élete azonban nem maradéktalanul boldog, hiszen az arkangyalok azon mesterkednek, hogy Foltot a pokolba küldjék. Ha mindez még nem lenne elég, Folt kezd elhidegülni Norától, és egyre több időt tölt Marcie Millar társaságában, aki hősnőnk ősi ellensége.

Ebben a kötetben többet tudunk meg Nora apjának meggyilkolásáról, ami az első részben igencsak el lett nagyolva. Az események és egy hirtelen felbukkanó, titokzatos gyűrű egy bizonyos Fekete Kézhez vezetnek, valószínűleg ő áll az események hátterében. Több, elsőre talán különállónak tűnő szálon futnak a cselekmények, amiket az írónő, az első részhez hasonlóan próbál csűrni-csavarni, igyekszik minket, olvasókat félrevezetni, majd egy váratlannak szánt végkifejlettel meglepni. Ez, akárcsak a Csitt,csittben, itt sem jön össze Fitzpatricknak. Az írónő lendületessé teszi az olvasást, nem untam a történetet, mindig azt vártam, hogy "nah most végre itt igazán beindulnak az események". Csakhogy erre egészen az utolsó oldalakig várhattam, azt viszont be kell valljam, hogy Fitzpatrick elég ütős függővéget alkotott. Sajnos viszont a szálakat nem jól fűzte össze, néhány dolog nem lett lezárva (nem kulcsfontosságú szálakra gondolok), nem kaptam válaszokat a miértjeimre, és emiatt kicsit úgy tűnik, mintha ezeket csak azért írta volna a történetbe, hogy gyarapítsák az oldalszámot. Talán a harmadik rész után tisztán fogok látni. :)

Nora ugyanolyan idegesítő, mint amilyen eddig volt, ha nem még rosszabb. Továbbra is 13-14 éves módjára viselkedik, nem látja be a helyzet súlyosságát (hogy Foltra vadásznak az arkangyalok), hanem Marcie Millar miatt hisztizik, nincs semmi felelősségérzete, és szerintem egy normális ember sem megy el egy idegennel egy olyan bárba, ahol már első ránézésre látszik, hogy baromi veszélyes emberek tanyáznak, csak azért, hogy az exét bosszantsa.

Vee is maradt olyan, amilyen volt, semmi jellemfejlődés nem figyelhető meg egyiküknél sem.

Feltűnik egy új szereplő, Scott, aki Nora óvodatársa volt, és talán neki is köze van ehhez a Fekete Kéz ügyhöz. Jobban megismerjük Folt barátját, Rixont is, ugyanis Vee randizgatni kezd vele. Hát igen, ami "drága" Vee-nk úgy néz ki, megállapodik egyetlen pasi mellett. :)

Foltot még mindig kedvelem, ugyanolyan sötét és veszélyes és bármit megtenne Noráért. A cselekedetei azonban még logikátlanabbak, mint a Csitt,csittben. Eléggé következetlenül és éretlenül viselkedik, és furcsa, hogy ilyen könnyen félre tudták vezetni.

Nagyobb figyelmet kap Marcie Millar is, aki már az első részben is idegesített engem. Nem örültem, hogy többet kell hallgatnom a nyávogását, de legalább megtudjuk, hogy miért is viselkedik/viselkedett ennyire gyerekesen és nevetségesen.

Nagy körmondatokra és részletes leírásokra ne számítsunk a Crescendo-ban sem, de néhány helyen megfigyelhető az írónő fejlődése. Összehozott egy-két szép, hosszú mondatot, de összességében nem ez a stílus jellemző a könyv egészére.

Ennek a kötetnek is nagyon szép borítót hoztak össze, bár nekem a Csitt,csitté jobban tetszett. (Vajon miért? :) )

Az alapötlete a Crescendonak is nagyon jó, viszont a részletek nem lettek megfelelően kidolgozva. Néhány jelenet elég idétlenül sikerült, sok oldal meg szerintem csak azért lett megírva, hogy hosszabb legyen a könyv.

Nem mondanám, hogy rossz könyv, egy unalmas délutánon szórakoztató tud lenni, viszont megvannak a maga hibái. Aki a Csitt,csittet szerette, annak ez is biztosan tetszeni fog. :)

Becca Fitzpatrick - Csitt, csitt

Nemrég szántam rá az időt, hogy elolvassam a Crescendot, de úgy gondoltam, hogy mielőtt kézbe venném, újraolvasom a Csitt, csittet, hiszem Norán és Folton kívül a többi szereplő nevére sem emlékeztem. :) Jól döntöttem, mert így a könyvnek sok hibája tűnt fel, amiken az első olvasáskor elsiklottam. A Csitt,csittben annakidején a gyönyörű borító (mert hát valljuk be, az a zuhanó angyal valami káprázatos látványt nyújt), és a titokzatos fülszöveg fogott meg. Amiről később kiderült, hogy korántsem olyan titokzatos, hiszen nagyjából az utolsó fejezeten kívül minden "poént lelő".

Amit imádtam a könyvben, az az alapsztori: egy arkangyalból lett bukott angyal, akinek az a lehőbb vágya, hogy emberré váljon, mégis képes feladni az álmát a szeretett lányért. Ez az ötlet valami zseniális (szerintem), kár, hogy a megvalósításra nem használhatom ezt a jelzőt.

Hősnőnk, Nora Grey többé-kevésbé átlagos életet él. Édesapja meghalt, édesanyja sokat utazik, így Norának sok időt kell otthon egyedül töltenie. Az iskolában visszahúzódó, igyekszik jól tanulni, és van egy baromira idegesítő barátnője, Vee Sky (engem már a neve is idegesít. :)). Vee állandóan fecseg, meglehetősen következetlen és éretlen (korához képest is), és ami a legfőbb és legjobban kidolgozott jellemvonása, hogy minden pasira rágerjed (kor nem számít). Egy blogon nagyon találó véleményt olvastam róla: TSTL, azaz too stupid to live XD. Nora karaktere sincs kidolgozva, cselekedeteiből csak a bosszantóan gyerekes jellemvonásait ismerjük meg, amik egy 13-14 éves lánynál még elfogadhatóak, de egy 16-17 évesnél már nem. Világossá válik előttünk azonban több tulajdonsága is, méghozzá felsorolás formájában a következő környezetben: Norának biológiaórán együtt kell dolgoznia Folttal, fel kell jegyezniük egymás tulajdonságait, és mivel már Folt régóta figyelte Norát, megismerte a lányt, így kisujjból kirázta, hogy hősnőnk milyen ember valójában. Hát ez meglehetősen amatőr módja a karakterkidolgozásnak, és ezt nem azért mondom, mert én tudok jobbat, egyszerűen így van.

Foltot imádtam, de sajnos rá kellett jönnöm, hogy én azt a Foltot szeretem, aki a fejemben létezik, nem azt, akit az írónő megalkotott, ő ugyanis szó szerint semmilyen. Az ember nem azt várná el egy az emberiséggel egyidős lénytől, amit Folt művelt. Teljesen logikátlanok a cselekedetei, körülbelül mint egy 16-17 éves (talán még ennél is fiatalabb, éretlen) fiúnak. Ugyan mi van Norában (aki egy idétlen csitri), aminek köszönhetően Folt (hangsúlyoznám, egy emberiséggel egyidős angyal) beleszeret?! És ez a név... Folt... Azt sem értem, hogy miért kellett lefordítani, de mindegy, ezt írom én is, mert így szoktam meg. Az meg szintén nagy baromság, amilyen körülmények között megkapta ezt a becenevet... Ami tetszett benne az az, hogy tényleg mindig igazat mondott.

Ejtsünk néhány szót a cselekményről is. Az alapötlet, mint már említettem, nagyon megfogott. Úgy látszik, hogy az írónő utánanézett a dolgoknak: Énókh könyvének, bukottaknak, nephilimeknek, nemcsak hallott egy szót és ahhoz írt valamit, és ezért külön pont jár. Folt korábban arkangyal volt, de ember akart lenni, és ezért megszállt egy emberi testet. Emiatt társai letaszították a Mennyből és kénytelen bukottként élni a Földön, ám álmát azóta sem adta fel, megszállottan keresi a módját, hogyan tudna emberré válni. Az írónő a további szálakat próbálja csűrni-csavarni (meglehetősen kevés sikerrel), hogy aztán valami jó kis váratlan, kiszámíthatatlan végkifejlettel meghökkentse az olvasókat. Hát ez sajnos nem jött össze neki. Norát titokzatos balesetek, támadások érik: elüt valakit autóval, a kocsi totálkárosra törik, mégis, mire a lány hazaér, csak egy karcolás látszik rajta; betörnek hősünk házába, feldúrják a szobáját, de mire a rendőrség kiér, minden rendezetten van a helyén, de a többit nem említeném, legyen meglepetés :). Kérdés, hogy vajon ki állhat a támadások mögött, Folt, vagy netalán az új diák Elliot? Utólag nem egy nagy szám a könyv, viszont valami mégis hajtott, hogy továbbolvassam, első és második alkalommal is.

Nem tudom, hogy az írónő, vagy a fordító hibája-e a sok idétlen mondat. Több helyen is vettem észre idétlenül hangzó, sokszor nem is értelmes kifejezéseket. Ez a Crescendora is jellemző, de azt majd később... :) Az egyik kedvencem: "járt az agyam, mint a mosógép" XD, hát komolyan, ezen röhögnöm kell. Ezer bocsánat, ha ez a Crescendoban volt, kicsit összefolyik a két kötet. :)

Hát... Eléggé lehúztam ezt a könyvet, talán túl szigorú voltam, főleg Folttal szemben. Szegény Folt, pedig őt tényleg szeretem. :) Mentségemre legyen, hogy a fülszöveg és a beharangozások után nagyon sokat vártam tőle, magasra tettem a lécet, amit ez a könyv meg sem közelített. Első olvasáskor túlságosan elfogult voltam, még jó, hogy nem akkor írtam meg a bejegyzést. Összességében nem azt mondom, hogy rossz könyv, van sok hibája, talán azért, mert elsőkönyves íróról van szó, de az biztos, hogy olvastam már ennél sokkal jobbat és rosszabbat is. :)

Benina - A boszorka démona (Bíborhajú 2.)

A Bíborhajú sorozat első része után nem volt kérdés, hogy elolvasom A boszorka démonát is. :) Nagyon röviden úgy tudnám a két részt összehasonlítani, hogy a második résznek talán több hibája van, mégis sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az első, és ezért külön köszönet az írónőnek.

A boszorka démona című könyv nagyjából úgy indul, ahogy az előző rész végetért. Mindenki boldog, minden rendben van, David és Lin összeházasodnak, Kellan és Claire is boldog együtt. Azonban feltűnik Claire démon apja, Vulcan, aki egy csapással véget vet az örömnek, ugyanis megöli Kellant, ezzel tönkretéve hőseink jövőjét. Claire teljesen összetörik, nem képes elengedni szerelmét, minden áldott nap a sírjánál van, és senkit nem enged a közelébe. A Bölcs, látva hősnőnk szenvedését, elárulja, mi a módja annak, hogy visszakapja Kellant. Át kell lépnie a másik dimenzióba, Hamuvilágba, megtalálni az ottani Kellant, és visszahozni őt Claire világába, Chaosba. Minderre Clairenek alig két hete van, de kap egy segítőt, Vickyt, aki egy cat (olyan Macskanő féleség :)). A cat feladata, hogy óvja gazdája testi, lelki épségét, kilenc élete van, így egy-egy gyilkos átok nem árt neki. Szóval Claire átmegy Hamuvilágba, ahol sok megpróbáltatás vár rá. A dimneziókról tudnunk kell, hogy ellentétei egymásnak, tehát Chaosban Claire az egyik leghatalmasabb boszorkány, Hamuvilágban csak egy egyszerű ember. Kellan Chaosban jó, igyekszik elnyomni démoni énjét, Hamuvilágban viszont egy őrjöngő vadállat.

Hamuvilágban Clairenek az egyik legnagyobb ellenségével, Wentworth-szel kell összefognia, aki itt, Hamuvilágban közel sem olyan gonosz, mint Chaosban, és nem akarja megölni Claire-t, sőt, gyengéd érzelmeket táplál a lány iránt. Hősnőnknek komoly vívódást okoz, hogy mentora gyilkosának segítségére szorul, és beletelik neki némi időbe, mire a két Wentworth-t el tudja választani egymástól.

Kellan egy pusztító szörnyeteg (talán ez erős kifejezés) a Hamuvilágban, akit fogságban tartanak és gyilkolásra késztetnek. Hetek óta álmodik Claire-ről, így nem teljesen ismeretlen számára a lány, amikor először látja személyesen. Már az első találkozáskor feltámad benne a védelmező ösztöne, és tudatosul benne, hogy Claire hozzá tartozik. Kellan emlékei fokozatosan visszatérnek, és újra "önmaga lesz", tehát a hamuvilági és a chaos-beli Kellan úgymond egyesül a hamuvilági Kellan testében. Ezt a folyamatot ábrázolni szerintem bátor dolog volt az írónő részéről, nehéz dolog lehet két karaktert így "egybegyúrni", és elhitetni az olvasókkal, hogy ő bizony az, akit mi szerettünk és gyászoltunk. Szerintem ha Benina ezt egy kicsit jobban elhúzza, akkor talán hitelesebb lett volna. Így is nagyon rendben volt, de nekem a két Kellan sokáig két különböző személy volt, és nehéz elhinnem, hogy az a Kellan, aki Chaosban van eltemetve, az ilyen módon visszatérhet, főleg hogy a "lelki egyesülés" után, a "régi" Kellan teste még mindig a föld alatt van. De nem akarok kötekedőnek tűnni, imádtam az egész könyvet.

Kifejezetten tetszett, hogy nemcsak Claire szemszögéből, hanem Wentworth és Kellan szemszögéből is olvashattunk néhány fejezetet. Így jobban átláttuk Kellan átalakulásának folyamatát, bár nagyon szívesen olvastam volna még részeket a démonfiú szemszögéből, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. :)

Benina A boszorka démonában is kiválóan bánik a szavakkal, nagyon sokszor megríkatott mély, sokatmondó leírásaival. Nem csak üres szavakat vet papírra, komoly tartalma van annak, amit ír, többször elgondolkodtatott. Sikerül elérnie, hogy teljesen átéljük Claire, Wentworth és Kellan érzelmeit, együtt gyászolunk és vívódunk a szereplőkkel.

Nagyon megragadott, hogy van mondanivalója a könyvnek, nemcsak egy klisékkel teli fantasy regény (bár az első rész sem volt az). Felmerül, hogy meddig vagyunk képesek elmenni a szerelmünkért, mit vagyunk képesek feladni érte? Clairnek, majdnem teljesen egyedül kell elhagyni a világát, hogy szerelme után menjen egy számára teljesen ismeretlen helyre, és ehhez képest a világ vége nem nagy távolság, hiába csak egy kapu választja egy a két dimenziót. Claire-hez hasonlóan mi is képesek lennénk vajon mindennel szembemenni, amit eddig hittünk, képesek vagyunk magunkban megbocsátani, továbblépni és megszeretni? És ha úgy alakul, el tudnánk-e engedni a számunkra legfontosabb embert? Igazán elgondolkodtató, ahogy Benina ábrázolja a szerelmet, és hogy Claire ezt milyen éretten kezeli: nem a nagyon szeretlek és nem akarlak elveszíteni szerelem jelenik meg, hanem a legjobbat akarom Neked, mert szeretlek féle igazán mély szerelem. (Remélem érthető, mire gondolok.)

Nagyon imádtam a fejezetek előtti idézeteket. Ezek a kis gondolatfoszlányok segítenek mégjobban átéreznünk a könyv hangulatás, kizárnunk a külvilágot. Nagyon tetszett az epilógus is, igazi jó kis függővég, amiért az ember várja a folytatást, mégsincs hiányérzete. Habár, ami engem illet, ez nem teljesen igaz... Nem sok írónak sikerül azt elérnie, amit Benina elért (nálam): kissé furcsán hangozhat, de ahogy letettem a könyvet, borzalmasan éreztem magam. Talán azért, mert vége lett, talán azért, mert Claire-rel ellentétben nekem nem sikerült túllépnem a gyászon, nem tudom. Mégis Benina egy óriási űrt hagyott bennem, de ezt kizárólag dicséretnek szánom, mert nálam ezt csak a legjobb könyveknek sikerül elérniük. :)

De hogy mondjak, valami rosszat, is ne csak egy elfogult fanatikusnak tűnjek :) : a borítón a kereszt és a felirat nagyon esztétikus, de a hópelyhekre szavak sincsenek. Értem én a jelentésüket, a történetben fontos szerepet kaptak, de szerintem ábrázolhatták volna őket sokkal szebben is, mert így egyáltalán nem illik az összképbe.

Összességében nagyon tetszett a könyv, a történet egyáltalán nem laposodott el, akinek tetszett az első rész, ezt is imádni fogja. :)

Benina - A boszorka fénye (Bíborhajú 1.)

Nemrég újraolvastam Benina könyvét, ezért úgy gondoltam, hogy a hozzá kapcsolódó bejegyzést is frissítem/újraírom. Beninától először a Midnight Sun folytatását olvastam, ami igazán megragadott, ezért is vettem meg első regényét, A boszorka fényét. A Bíborhajú sorozat első része igazán jó bevezető Benina világába. Hősnőnk, Claire White az utolsó tiszta vérű boszorkák egyike, emiatt nagy veszélyben van az élete, a zsoldosok vadásznak rá. Claire mentorát Gideot, akivel szoros barátok is voltak, az egyik zsoldos, Wentworth ölte meg. Főszereplőnk próbálja feldolgozni veszteségét, elviselni Lint, akit az új mentor megérkezéséig helyeztek mellé és igyekszik normális életet élni, iskolába jár, rendesen tanul, és van egy jó barátnője, Maxine. (Maxine-től én a falra másztam, és nem értem, hogy Claire csak azért nem törölte képen párszor, mert olyan bájos arca van a lánynak. :) ) Claire új mentora Kellan már a történet elején felbukkan. Kettejük viszonya nem éppen zökkenőmentesen indul: Claire eleinte nem fogadja el a fiút és nehezen békél meg azzal is, hogy Kellan félig démon. Azonban hősnőnk tudomására jut néhány fontos információ, így megváltozik a véleménye, és nagyon is elkezdi kedvelni Kellant, akivel egymásba is szeretnek. A kettejük közti vonzalmat Benina részletesen és találóan leírja, ennek ellenére én néhol csöpögősnek éreztem a dolgot, viszont azt nem mondanám, hogy nem volt hihető, csak egy icipicit túlzás.

Benina minden karaktert alaposan kidolgozott, nincsenek elnagyolva a jellemvonások, nem csak úgy le van írva, hogy például "xy bátor", hanem be is bizonyítja azt. A legtöbb karakter fejlődik a történet során, és ezt a folyamatot is egyértelműen látjuk, tudjuk az okait.

Claire, mint már említettem a tisztavérű Utolsók egyike, és a nagybátyja, David neveli, miután a szülei meghaltak. Hősnőnk nincs kibékülve helyzetével, átlagos ember akar lenni, és a környezetével ellentétben, egyáltalán nem tartja magát értékesnek. Eleinte elég esetlen kisboszorka, nemigazán képes "úgy rendesen" varázsolni, olyan, mintha Kellannel kezdene megtanulni mindent. A könyv végére csak kikupálódik, és akkor mutatkozik meg igazán, hogy mire is képesek az Utolsók együtt. Komolyan, a végén, az akciójelenet után nem is értettem, hogy miért félnek a zsoldosoktól. :)

Kellan egy tipikus sötét, kívülről komornak látszó ám nagyon is érző szívű, imádnivaló karakter. Félig démon, különös képességei, jellemvonásai vannak, emiatt talán még vonzóbb az olvasó számára. Kiváló mentor, és többször bizonyítja, hogy bármit megtenne Claire-ért. Egyszerűen nehéz megmagyarázni, de nagyon kedvelem (imádom XD) Kellant. Titokzatos, van benne egy kis sötétség, mindig tettrekész, és nehéz sorsa ellenére képes nagyon szeretni, és akkor még nem beszéltem a szeméről, ami teljesen feketébe vált (a szemfehérje is), amikor varázsol.

A többi szereplő közül kiemelném még Jorját, a démonlányt, aki Kelannel járta a világot, amíg a fiú Claire mentora nem lett. Jorja szerelmes Kellanbe, így a kialakult helyzet nagyon nincs ínyére, ezért megpróbál tenni is ellene. Jorjában természetesen van némi gonoszság, de egyben igazán merész is, és ott van, amikor hőseinknek szüksége van rá.

Benina egy részletesen kidolgozott, számomra igazán vonzó világot hozott létre. Vannak itt boszorkák, démonok, emberek, zsoldosok (akik egyébként kígyóvégű ostorral hadonásznak :)), magával ragadó helyszínek, párhuzamos dimenzió, és egy nyolc éves kislány, aki a világ összes titkát tudja. Jót tett nekem, hogy újraolvastam a könyvet, mert igen nagy tévedésben éltem, legalábbis ami a Bölcset, Hannaht illeti. Eddig azt hittem (nem tudom, hogy érthettem félre ennyire), hogy Hannah igazából idős/örök életű, csak egy nyolc éves kislány bőrében kénytelen élni, ám ez nem így van. Hannah tényleg csak nyolc éves!

A remek világ- és karakterkidolgozás, valamint az izgalmas cselekmény mellett Benina a szavakkal is nagyon jól bánik. Gyönyörű és találó hasonlatait, körmondatait öröm volt olvasni.

Minden apró hiba ellenére ez a könyv nagyszerű, lepipál nagyon sok külföldi irományt is (némelyikre a papírt kár pazarolni), minden megvan benne, ami egy jó fantasyregényhez kell. Bátran ajánlom bárkinek!